Elkészítés:

Régen, boldogult kölyökkoromban falusi vásárokon, Budapest jobb hentesinél csodás illatokat hozott a szél, és alig vártuk, hogy apám végre a helyes irányba kormányozza a család hajóját. A lacikonyhás bódékban mindig vígan parázslott az üst alatt a tűz, és a nagy tételben sütött fokhagymás, ropogós-piros húsok, kolbászok, szalonnák íze, illata felejthetetlenül ékelődött be emlékezetünkbe.

A Magyar néprajzi lexikon szerint a lacikonyhának több jelentése is van:
- vásáron, piacon, egyéb sokadalmakban álló olyan sátor, gyorsan felállított bódé, amelyben főznek és étkeznek;
– egyszerű, szegényes vendéglő;
– szegény pusztai lakos kunyhója mellett vályogból vagy sárból rögtönzött, sokszor boglyakemence alakú főzőhely.
A lacikonyha fő, névadó készítménye a lacipecsenye vagy röviden laci. Ez eredetileg nem volt más, mint gyors tűzön, frissen, hagymás, paprikás zsírban sült sertésszelet, amit kettévágott cipóba tettek. A lacikonyhák frissen sült halat, kolbászt, hurkát is árultak, később liba- és kacsasültet, meg azt a csodás birkapörköltet is. A lacikonyhák körül ólálkodtak a lacibetyárok; pénztelen, szegény, elzüllött alakok, akiket jómódú (és jólelkű) ismerőseik megvendégeltek.
Lacikonyhák mindenütt voltak magyarlakta földön, és mindenütt ontották magukból a lacipecsenyét, bár újabb erdélyi vagy erdélykedvelő irányzatok ezt az ősmagyar receptet is le akarják választani maguknak tordai pecsenye néven. Ezzel az erővel minden település saját nevén tisztelhetné a lacipecsenyét, sőt, Kovács Miska bácsi pecsenye vagy Fröccsös Lajcsi pecsenye is lehetne, az egész telefonkönyv nyomán. Erről csak annyit, hogy mindenki tudja, mi az a lacipecsenye, vagy legalábbis hallotta már...

Sajnos ma már nemigen lehet lacikonyhával találkozni, de a lacipecsenye a hagyományos jó magyar ízek kedvelői körében ma is ismert és kedvelt ételféleség.
Mai leggyakoribb lelőhelye a szőlőhegyi pincék környékén, a napi munka után együtt borozgató szomszédok egyikének üstje. Mindenki hoz valamit, egy-két kiló zsírt és/vagy egy-két liter repceolajat, friss oldalast, csontos tarját, bőrös malackarajt, jó húsos kolozsvári szalonnát, saját töltésű kolbászt, csirkecombot, nincs határa a fantáziának... Vöröshagyma, fokhagyma, só és bors pedig bárhol akad.
Jól bedurrantanak a katlanba, a lényeg, hogy borzasztóan forró legyen a zsír (ezért a repceolaj, más nem bírná azt a magas hőt). Amikor már majdnem füstöl, beleteszik a húsféléket, amiket leginkább csak sóval és borssal illetnek. Persze, a szokások eltérőek, van aki fokhagymásan, pirospaprikával egy-két napig pácolja, van aki mustározza is, de a pác megváltoztatja a hús természetes ízét, és ha sok a sütnivaló, még beleég a zsírba.
A legjobb megoldás, ha közvetlenül sütés előtt sózunk-borsozunk, és legfeljebb még beledobálunk pár vöröshagymát és sok gerezd fokhagymát a sülő húsok közé. (Érdemes személyenként legalább 1-1 fej fokhagymát és vöröshagymát beletenni, mert embertelenül finom!) Az a jó, ha bőségesen ellepi a zsír a húsokat. Ha kicsi az üst, inkább több részletben süssünk, mert ha kihűtjük a zsírt a túl sok hússal, az így kialakuló fővés következtében nem lenne olyan tökéletes az az utolérhetetlen piros-ropogós állag, és az illata, íze se lenne az a csodálatos aroma, amelyre 30-40 év múlva is emlékezhetne a szerencsés kóstoló. Azért kell sok kosztos a lacipecsenyéhez, mert csakis a nagy mennyiségben együtt sülő, többféle és főleg csontos hússal lehet elérni azt a jellegzetes, fantasztikus lacipecsenye ízt. A 3-4 liter zsiradékban 1,5-2 kilónyi húsfélét is süthetünk egyszerre.
Finom puha félbarna kenyérrel, karakteres (esetleg csípős) savanyúsággal fogyasszuk. Ha zsírban sütünk, nagyon vigyázzunk, hogy meg ne égjen, és a végén szűrjük le, mert nagyon-nagyon finom íze van! Főzni is jó vele, de kenyérre kenve... Mmmm...
Ha a lenyugvó nap alatt jó emberek állnak az üst körül, pohárka borral a kezükben nézik, mint pirul a finom étel, közben csendesen beszélgetnek a világ folyásáról, kóstolgatva a jobbikat... Biztosan van ennél jobb dolog is, de nem olyan sok.